a teljesség jegyében

7. A VÁLTOZÁS - és annak megtartása

 

Többen kérdezitek, hogy a változás meddig marad meg. A többen az még mindig nem azt jelenti, hogy sokan ;) viszont, így írhatok a kérdésről, még ha nem is merül fel mindenkiben. 

Apró észrevétel :)
A szöveg tele lesz képekkel, mert szeretem a képeket, bármilyen közhelyesnek is tűnnek néha :) 
Jöjjön is az első ;) 

 
 
Érdekes tanulsága van ennek a 2 mondatnak, egy barátnőmmel folytatott beszélgetés közben görgettem a fb-ot és egyszer csak szembe jött velem. Pont illett a témánkhoz :) 

Sok gondolat kering a fejemben, miket is írjak le valamiféle rendszerben, úgyhogy pontokra szedem, hátha úgy érthetőbb ;) 

 
Minden trauma változással jár
 
Traumának hívjuk a hirtelen bekövetkező, mindenképp váratlan eseményeket, amik átmenetileg megoldatlannak tűnnek és/vagy valami egészen új nézőpontot kívánnak.
Közben rákerestem wikipédián, mert mégis csak ;) "Emberi (állati) szervezetet érő hirtelen, erős (testi vagy lelki) hatás, ami kisebb-nagyobb mértékben megzavarja, annak megszokott működését."
A szó amúgy Görög eredetű és sebet jelent.
A köznyelvben is használjuk a seb szót, úgyhogy induljunk el innen.

Testi traumáról beszélünk a balesetek kapcsán, ahol sérülünk, de ugyanolyan trauma a lelki törés is, ha együtt jár a csontszövet folytonosságának megszakadásával, ha nem ;)
Minden traumát őriz a testünk. Nagyon okos, mindenre emlékszik, mindenre mintákat készít, megoldásokat, hogy ha még egy ilyen történik velünk, ne érjen minket váratlanul. Sőt :D nem is kell, hogy megtörténjen, kényszeresen fel vagyunk rá készülve… ismerős? ;)
Lelki szinten a szülők, tanárok, edzők ... ők a traumatizálás Nagymesterei! ;) 
(Túl nagy Tekintélyek, mert mi akkor még kicsik vagyunk és a tapasztalatlanságunk miatt ki vagyunk szolgáltatva nekik... az erőfölényről meg ne is beszéljünk...
Sokszor nem veszik észre, hogy a saját sérüléseik miatt tartják fenn válogatott eszközökkel a státuszukat és ez fog mélyre menni... főleg, ha vagy a tőlük való félelem vagy az irántuk táplált rajongás/csodálat miatt tényleg felnézünk rájuk, mert az érzelmi töltés miatt a Tekintélyek szava súlyosabb. Ha félünk tőlük, azért, ha rajongunk értük, akkor azért, de meg kell nekik felelni, a szándékuk szerint kell formálódnunk - ha akarjuk, ha nem, ha tudatos, ha nem)

A párkapcsolatok is ide tartoznának külön, ha azok nem az ellentétes szülőnkkel való megoldatlanságaink projekciói lennének :) 

Te mit hittél el magadról? Amit elhittél az vajon tényleg igaz (jelenidőben is)? - érdemes feltenni ezeket a kérdéseket, érdemes megvizsgálni a hozzájuk való (v)iszonyunkat ;) belenézni a tükörbe és megnézni, hogy "vajon csak néznek engem - valaminek, amit az érdekük kíván - vagy esetleg látnak is?" ;) 
Vajon nekem tényleg mindenki "csak jót akart", amikor a bontakozó szárnyaimat tépkedte le? 
 

Bármi is ér minket, egy idővel kapcsolatos érdekesség mindig megfigyelhető... bár a félelmünk, a fájdalomkerülő testtartásunk, a furcsa reflexek, a készenlét, ami bennünk él, ... nem valós idejű, mert nincs a jelenlegi életünkben az a fajta fenyegetettség, aminek a trauma kapcsán ki voltunk téve, mégis jelenidőben, folyamatosan futtatjuk ezt a "programot".
Ismétlődések, sémák/minták, deja vu... - "ezt egy életen át kell játszani" ... tényleg? ;)
Alkalmazkodtunk, amikor erre szükség volt, de valahogy elfelejtettük, hogy hogy kell visszatérni a normál kerékvágásba, bármit is hívunk annak, ki-ki igénye, lehetősége, szükséglete függvényében.
Csak egy nagyon egyszerű példa: antalgiás testtartásnak hívjuk a fájdalomkerülő mozást/járást/tartást, mint pl. a bicegés, vagy valaminknek a túlzott, szükségtelen kímélése, mert ott egyszer történt valami és bár meggyógyult, valahogy nem tudatosodott bennünk, hogy akkor ismét elláthatná az alapvető funkcióját és felzárkózhatna az ép részekhez. 
Testi szinten ezeket a mintákat írjuk felül a 7 alkalmas sorozat keretein belül, mindenkinek a változási képességének és hajlandóságának megfelelően ;) 
Találtam egy képet (milyen meglepő...) :) Szedjük le róla a motivációs sablonok mocskát és a rengeteg, hurráoptimizmussal, spiricsillámpóniskodással kapcsolatos előítéletünket és csak ízlelgessük a képen látható szöveget abban a kontextusban, amit vázoltam az imént ;) 

 
Párszor sérült sportolóként azt hiszem, tudom, mi van ideírva, a korrekció, a rehabilitáció és a fókuszváltás a mai napig az életem része :D 

 
 

Test, lélek, tudat (szellem)
 
Bárhogy is próbáljuk, ezt a 3 dolgot igen nehéz szétválasztanunk, mert szinte lehetetlen úgy elindulni reggel, hogy „ó, ma a tudatomat otthon hagyom” :D
Nyilván, egy kemény másnaposság hétfő reggel, az más… de ebbe ne menjünk bele :D
A lelkemet sem tudom a fogasra felakasztani, ha valamiben benne vagyok, ami rossz, maximum csitítani tudom, a tudatommal próbálok neki nagyon okos dolgokat megmagyarázni, ideákkal körbeszőni, hogy elviselhető vagy legális legyen, de ... ideig-óráig. Tehát ez sem járható út.
Test nélkül, ... hát ... van az a cucc igen :D
de nincs különösebb jártasságom ezen a területen, úgyhogy napoljuk :D 
Igyekszem ezt nagyon érthetően, mert főleg férfiak olvassák :)
Vannak mindenféle meditációs körök… előző életes mindenfélék… amikben nem kimondottan hiszek.
Abban hiszek, hogy minden jelen van az „itt és mostban”. Bármi trauma ért, legyen ez felőlem előző életes is, legyen perinatális (méhen belüli) vagy egy olyan trauma, amit fel tudunk idézni, annak nyoma van. Nem szeretek messze menni a tűzhelytől, nem szeretem elvárázslatoskodni ezeket a lelki dolgokat, mert minden levetül. Minden.
Nem kell mit tudom én, melyik életbe utazgatnunk, mert a fascia őrzi a sejtemlékezetet (ez tudományos kutatás eredménye). Ezt a felesleges utazgatás dolgot onnan is tudom, hogy korábbi életszakaszaimból fakadóan egy-két dimenzióba már bérletem van :D :D :D
Szóval nem, ez nem az az út, maradjunk a Földön! Oka van annak, hogy itt vagyunk és oka van annak is, hogy milyen neműek vagyunk (genderelmélet ide vagy oda), jó ez így, ahogy van, csináljuk jól és kész :) 
Az alól viszont nagyon nehezen húzzuk ki magunkat, hogy az úgynevezett antalgiás tartásnak nem csak fizikai vonatkozása van…
Minden konfliktusunk megjelenik testi (elváltozás), lelki (szomorúság, düh) és tudati (kényszeres készenlét) szinten.
Innen indul a Munka, miután fasciával dolgozom, sejtemlékezettel is dolgozom.
Ahogy írtam azt egy másik résznél, nem ebben a kérdésben, annyira megyek mélyre, amennyire a szövet vagy az, akit kezelek, beenged. Nem fogok turkálni olyanban, amiről valaki nem akar beszélni. A „nem tud pillanatnyilag” egy kicsit más, ha kell, ott segítek :) ♥
A Germán Gyógytudományt és a Recall Healinget fogom segítségül hívni és az eddigi, ezektől a rendszerektől független tapasztalataimat.
Élve eltemetett emléket nem cipelünk, vagy feldolgozzuk vagy elengedjük, vagy csinálunk vele valamit, hogy ne legyen kínzó a jelenléte.
Aztán jön a tudatos munka, a korrekció. 
 
"Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen."  - Einstein
 
 


A fizikai testünk, mint az elménk találmánya & mint a legnagyobb tanítónk ;) 
 
Félreértés ne essék, nem szeretnék itt senkit élsportolóvá neveleni hipp-hipp-hurrával :) de rajtuk látszik csak igazán, hogy mire képes az elme, ha stabilitásról és mobilitásról van szó. Instán árgus szemmel figyelem a calistehenics_gram (és még 1-2 calisthenics oldal) bejegyzéseit, ... hát döbbenet, esküszöm o.O 
Előfordul, hogy igen erősen 60 plusszus urak és hölgyek csinálnak olyan dolgokat a játszótereken, hogy "Atyaúristen". Persze, nekik könnyű életük volt, meg ráérnek, ... annyi ilyen magyarázkodást hallgattam már... :( 
Szerintem ők döntöttek valami mellett és ahhoz igazították az életüket, még akkor is, ha az a szalag mellett volt ;) 
Még ha nem is akarom utánuk csinálni a gyakorlatokat, mert ... pff ... na ... :) akkor is csodálom, hogy milyen magas szinten együtt tudnak működni a testükkel, milyen fegyelmük van, milyen fókuszban vannak. És igen, nekik is van történetük, hogy honnan indultak :) 
Nem kell senkinek utánuk csinálni, de érdemes magunkba szívni azt az érzést, hogy "igen, a testem a barátom és ha jól használom, fájdalom nélkül élhetek benne/vele" ;)
 
„Sajnos” a testünk okos és őrzi a mintákat, ezért a helyreállított mintáknál is gyakori, hogy a korábbi torziós mintának megfelelően mozdul, nehezen felejti el azt a rotációs tengelyt, amit megszokott.
Meg kell őt újra tanítani a helyes mozgásra.
Hamarosan megyek egy tréningre, ahol kimondottan a korrekció és a prevenció lesz a téma a fascialáncok mentén, elváltozásoktól függően, úgyhogy a repertoár új házi feladatokkal bővül :)
Rengeteg olyan tapasztalatom van, ahol a vendégek meglepődve mesélik, hogy egy kis gumiszalagtól, egy kis smr hengertől, egy kis ettől-attól mennyit változtak (látványosan is) és mennyivel jobban érzik magukat.
Igen, ez tudatos munka, azokat a régi mintákat felül kell írni, újra kell tanulni bizonyos mozgásokat, hogy tudja az idegrendszerünk, hogy ezt lehet másképp is ;)
Megvan még az a rész, hogy a test mindenre emlékszik és hogy az antalgiás testtartás hogy működik? ;) na így fordítjuk át :) 
 
 
 
 


Az állandó változás, a változás állandósága ♥
 
 
Borzasztóan érdekes, hogy kinél mit jelent a változási képesség és a hajlandóság.
Nagy okosság, hogy a szerencse az gyakorlatilag egy lehetőség, amire fel vagyunk már készülve ;)
Nem szeretném, ha itt bárkiben rossz érzés lenne, hogy ezt vagy azt a változást egyből nem tudta behozni, vagy behozta de nem tudta megtartani!!!
Most felejtsük el!!!
Miután traumákkal, traumák nyomaival, hozadékaival dolgozom, olyanhoz is hozzányúlok, ami még nem érett meg a változásra, mert esetleg túl nagy lépték. Semmi gond, idővel bekerül ez is a komfortzónába, bármilyen hihetetlenül is hangzik :)
Amiről ma nem akarunk beszélni, holnap elgondolkodtat, holnap után felszínre jön ;)
Vakfoltok…
Vakfolt minden, amit az elménk gátként berakott, hogy azzal az emlékkel ne kelljen szembesülnünk, mert nem támogatta akkor az adott helyzet túlélését.
Nem megyek messze: barátság és/vagy párkapcsolat. Ha van valami gond, persze, megoldjuk, átsiklunk felette, de ott az a fura érzés, ami motoszkál, hogy ez így aaa nem jóóó :(
Mindegy, hesegetjük… De amikor vége, amikor kész vagyunk továbblépni, amikor már nem csak a szépre emlékszünk, minden ilyen előjön, mint potenciális kilépési pont. Fúj, de dühítő :D
És egyszerre milyen vicces is :D igazi „aha” élmény, amikor a felhozott traumát transzformálni tudjuk, mert felkészültünk rá :) csendben jegyzem meg, az elme nem fedi fel a vakfoltokat idő előtt, annak az az előzménye, hogy akinek van ilyenje, az megdolgozta a témát!
Tehát, ha valaki gyorsan alakul és úgy is marad, az azt jelenti, hogy rengeteg munkája van benne és készen áll az utolsó simításokra egy kis segítséggel :)
De hát ez mindenhol így van ♥ ♥ ♥